Megint az van, hogy nem akartam én már ehhez hozzátenni semmit, írtak erről sokan, sok helyen, valahol elmondták már az én véleményem, ha nem is egészben, de részleteiben. Különben is, a csoda ötödik napján vagyunk, holnapra valami újat dobunk oda a médiának, az meg visszadobja nekünk, és megrágjuk azt is, ezerkettőszáznegyvenkettő leütéssel, és majd jól nem változik attól sem semmi.
Szóval akár mehetnék és csinálhatnék valami értelmeset is ahelyett, hogy én is leírom, de úgy érzem, valami kimaradt.
Kimaradt az, hogy valaki kimondja: kurvára elegem van már abból az állandó érvelésből, hogy valamit el kell fogadni, meg kell érteni, mert ilyen az emberi természet.
Nembazmeg. Nem. Az emberiség történelme arról szól, hogy mióta társadalmakba verődtünk - mert úgy ítéltük meg, hogy az előnyösebb -, azóta próbáljuk kontrollálni az emberi természetünket. Néha túllövünk a célon, és belefutunk mindenféle elfojtásokba, de összességében a társas együttélés kellemesebb lett attól, hogy bizonyos normákat felállítottunk. Ez egy soha véget nem érő folyamat, mivel a körülményeink állandóan változnak. Fejlődésről pedig akkor beszélhetünk, ha összességében a társadalomban minél több embernek kedvez az újonnan állított norma és minél kevesebbet érint hátrányosan.
Az, hogy nem baszunk le egy hatalmas pofont idegességünkben, ijedtünkben, nagy melegben, hátrányos szociális helyzetben és úgy egyáltalán soha, senkinek, az mindenkinek előnyére szolgál. A pofonnak ugyanis nincs nevelő jellege, csak traumajellege, és nem csak az sérül, aki kapja. Az ilyen történetet soha nem cselekvő-szenvedő leosztásban élik meg a szereplők, hanem kölcsönhatásban. Aki adja, az mindig egy fokkal embertelenebb lesz, úgy, mint Voldemort egy-egy lélekhasítás után. Nem mellesleg kifejezetten kellemetlen jogi és munkahelyi következményei lehetnek a dolognak.
Kimaradt az is, hogy valaki elmondja: hol a picsában van nap mint nap ez a rengeteg tökéletes, soha nem hibázó, soha el nem bambuló, mindig példásan viselkedő állampolgár?
Egész egyszerűen elképesztő, hogy egy olyan országban, ahol köztudottan katasztrofális a szövegértés, még mindig rengetegen képtelenek egy idegen nyelvet alapfokon elsajátítani, ahol sokan hatodikos fizika-kémia-biológia ismeretekkel nincsenek tisztában, vagy alapvető higiéniás igényeket nem támasztanak önmagukkal szemben, ahol még mindig felülnek az MLM-es trükköknek és még mindig nem értik a kamatos kamatot, ennyien kijelentik, hogy a hülyéket pofán kell baszni. Izé... nincs itt valami orbitális önismereti hiány?
Kimaradt az is, hogy valaki elmondja: ez a történet nem a villamosvezetőről meg a figyelmetlen kismamáról szól. Ez a sztori arról a mérhetetlen agresszióról és felbuggyanó gyűlöletről szól, ami lassan szétrohasztja az országot. Gyűlöljük a kurva kölköket, a büdös nyuggereket, a szemét orvosokat, a hülye tanárokat, a bunkó rendőröket, a vidékieket és a pestieket, az autósokat, gyalogosokat, bicikliseket, a jobbereket, a liberókat, a kommancsokat és mindenkit, akik éppen nem mi vagyunk. És a villamosvezetővel csak azért szimpatizálunk, mert megtette azt, amit mi naponta tízszer szeretnénk.
Mindenki egyre szegényebb, aki még nem, az is tudja, hogy csak idő kérdése. És ahogy anyukám mondta, "kislányom, mi csak egy dolgon vitáztunk apáddal, és az mindig a pénzhiány volt", úgy a szegényedő társadalomban is fogy a szeretet, nő a feszültség. Közben egy vékony réteg most betonozza be pozícióját a következő pár évtizedre, ahonnan ők kipottyanni nem fognak, mások pedig oda bekerülni. Még néhány év, és a mexikói realitáshoz hasonlóan nálunk is a társadalom egy százaléka fogja birtokolni a vagyon 95 százalékát.
A kiváltságosak mindent megtesznek majd, hogy a másik 99% brutálisan primitív maradjon. Akár annyira, hogy elhitessék egymással: márpedig az emberi természet ilyen, és különben is, aki hülye, az haljon meg.
Nekünk már nem Mohács kell. Nekünk egy nagy össznemzeti fight club kell.
