Magyarság. Az enyém az én magánügyem. Pont annyira nem szólhat bele senki, mint abba sem, hogy hány gyereket vállalok, mikor, mik a szexuális preferenciáim, és mit gondolok a bármelyik istenről.
Magyarországon születtem, magyarul beszélt hozzám apám, anyám, magyar nyelven tanítottak az iskolában, Kincskeresőt olvastam a paplan alatt zseblámpával (és én még szerettem is). Úgyhogy akárhol élek, életem végéig magyar maradok. Pedig én már gondolkodom, sőt álmodok is angolul. Mármint angol nyelven. De igazából magyarul, mert a gondolatrendszerem alapja akkor is örökre magyar marad. Az ember belenő egy adott kultúrába, amit soha nem fog tudni levetkőzni. Annak vannak olyan elemei, melyek csak és kizárólag abban a kultúrában igazak, vannak kifejezések, melyek más nyelvre ezer százalékosan pontosan lefordíthatatlanok. Ez nem választás kérdése, én nem választottam a magyarságom, ahogy a hosszú lábaimat sem, de a rajta levő foltokat sem, meg a kézipályán felrepedt szemöldököm ívében középen a lyukat sem. Ezek velem születtek vagy velem történtek gyerekkoromban, akaratomtól függetlenül. Van ebben olyan elem, amit szeretek, meg van, amit nem. Összességében harmóniában élek önmagammal (self help könyvek és idézetek nélkül), tehát szeretem a magyarságom, hiszen az az egyik alkotóelemem.
Ami persze nem azt jelenti, hogy képtelen vagyok racionálisan gondolkodni velük kapcsolatban, hogy szemellenzősen bizonygatom, hogy de az igazi nő ilyen, van seb a térdén és néha lóg a melle, az igazi magyar meg ilyen, legalább egy kalocsai mintás melegítőfölsője van és rovásírással írja ki a fészbukra a nevét.
Szóval maradok olyan magyar, aki a diktatórikus államintézkedéseket kíméletlenül kritizálja, külföldről, igen. Miért ne tenném? Ettől még ma gulyás lesz nálunk, Arany Jánost továbbra is zseninek tartom, a gyerekeimnek magyarul mondom, hogy ha még egy szót hallok abból a szobából, nem sütök holnap palacsintát. A gyerekeknek, akik nem azért tanulnak magyarul, mert kétnyelvűnek lenni jó (ezért franciául tanulnak), hanem azért, mert az anyjuk természetellenesnek érezné, ha nem a magyar anyanyelvén beszélne hozzájuk. Nem, a magyarság nem választás, hanem környezeti-kulturális gén.
A gyerekeimben már nincs benne, hiszen ők nem ott nőnek fel. Beszélnek magyarul, de sosem fogják érezni, hogy milyen is pontosan az a körúti hajnal, amikor az első villamos már elindult felénk. Számukra Magyarország egy meseország, gyönyörű és fun, és ott vannak a világ legjobb cukrászdái. Abigél lányom pont néhány napja mesélte a szomszéd srácoknak a visegrádi élményeit, dude, és akkor ott mész, mész, mész fel a hegyen, és akkor egyszer csak ott a vár, és ott még mászol és mászol és mászol egy hosszú lépcsőn, és aztán beérsz egy nagy terembe... és az egész pont olyan, mint Hogwarts.
Én pedig ettől nagyon boldog lettem, mert szeretem a magyarságom, és tudom, hogy egy idegenben felnövő kilencévestől ez az egyik legnagyobb dicséret. Az utcánkban élő 5-6 kisgyerek pedig hall valami nagyon szépet Magyarországról, amiről egyébként talán sosem tudnának meg semmit.
Szeretem Magyarországot. Ezért nézem mérhetetlen szomorúsággal ezt a pántlikás diktatúrát, ezt a népnemzeti új kommunizmust, a digitális urambátyámrendszer kiépítését. Elborzaszt, hogy mennyien masíroznának szívesen, hogy kánikulában elzárják az ivóvizet, hogy Hoffman Umbridge Rózsa személyében a minisztérium beavatkozik.
Gyűlölöm a diktatúrát. De nem féltem Magyarországot. Ezek is megbuknak majd, ahogy az összes többi elbukott. Lehet, hogy előbb még kitántorog másfél millió emberünk, de aztán majd szól a költő, hogy akasszátok fel a királyokat. És nem biztos, hogy sokat törné a fejét a nép valami szimbolikus, posztmodern értelmezésen. A szó szerintire sokkal nagyobb az igény.
Magyar vagyok, és ha ez másoknak nem tetszik (vagy ha nekem nem tetszene), akkor is az maradok. Áldjon vagy verjen sors keze, a magyarságommal élnem, halnom kell.
cozumel
