ez csak idő kérdése. Valószínűleg már nem fogunk találkozni, de ha őszinte akarok lenni, nem is tudom, mit mondhatnánk egymásnak, ha mégis találkoznánk. Bennünket nem a távolság választott el, hanem az, hogy mire elértük a felnőttkort, már nem volt közünk egymás életéhez. 

Nem a más utak, nem a különböző habitus, sőt, még az sem kellett ehhez, hogy Krisztina elkövesse a maxima culpát. Fogcsikorgatva és szájharapdálással, de megértem, hogy nem volt képes megszeretni a gyerekét, hiszen őt sem szerették a szülei. Nem akarok Ranschburg, Vekerdy, kötődés cimkéket használni, egyszerűen csak érzem, hogy abból nem lehet szeretet-mintát vételezni, hogy anyámnak nem kellettem. És igazából apámnak se én kellettem, hanem a győzelem, azon a kisvárosi bíróságon, ahol ő anyámnál alkalmasabbnak találtatott. Tévedett egyébként a bíró bácsi, ennél szarabb nem lett volna anyámnál se, sőt, kevesebbet vertek volna. Ha viszont már így alakult, akkor anyám úgy döntött, hogy ebből ő fullra kiszáll, és a következő húsz évben felém se néz.

Krisztina azt hozta ki ebből, amit szinte bármelyik pszi tankönyv szerint ki lehet az ilyen helyzetből hozni, és én nem hiszek a karmában, hogy az agresszív mellrákot büntetésül kapta a sorstól. Nyilván az anorexia, a mentálhigiéniás probléma nem a hosszú élet záloga, de hogy a betegségéhez mennyi köze van, azt nem tudom. 
Hogy önmagában a levágom opció nem megoldás Krisztina életproblémáira, az biztos. De a mellrák kezelését ezzel kellene kezdeni. Most. Azonnal. Hogy megkapja azt a tízből hét túléli öt évvel esélyt, ami jelenleg reálisan várható. 

Krisztina ehelyett homeopátiás kezelésre jár, heti ötezerért, de legalább a szemét gyóccerlobbi nem gazdagszik tovább, a víz meg szinte ingyé' emlékezik. Krisztina tipikusan pont elég buta ahhoz, hogy a rákról semmit se tudjon igazán, viszont határozott meggyőződése legyen arról, hogy a "hagyományos" orvoslás miért nem tud semmit. Tulajdonképpen bedőlhetett volna bármi másnak, Soma ezo gagyiságának, Szendi "paleóval mindent meggyógyítok 3990-ért" Gábornak, a kristálygyógyításnak, az angyalterápiának. Tök mindegy. 

Krisztina meg fog halni, de nem a mellrák öli meg. A mellrák csak egy fejezet, egy epizód abban a gyilkosság és öngyilkosság folyamban, ami 35 éve zajlik. Öt évet sem fog már élni, pedig abba még pont beleférne, hogy a fiát, akit egyedül nevel, felnőtté érni lássa. Ki tudja, talán szeretni is megtanulná. A halál közelsége sok mindent megváltoztat. 

Krisztina meg fog halni, és senki semmiért nem lesz felelős, néhányan majd sóhajtanak, hogy milyen kegyetlen az élet, lám ilyen fiatalon is, pedig még igazán élhetett volna. Az öt évet már senki nem kéri számon az alternatív orvosán. Nekem pedig végérvényesen egy fényképpé lényegül a fejemben, sepiában, ahogy a nagymamám ronda kockás plédjén, a ház előtti füvön ülve társasozunk és sárga belű görögdinnyét falunk. 

cozumel