Tavaly nyáron írtam egy posztot arról, mekkora felháborodást váltott ki Kanadában (és korábban a briteknél is) az az orvosi felvetés, miszerint bizonyos mennyiségű túlsúly felett vissza lehetne utasítani a meddőségi kezelést a női pácienseknél.
Amerikában persze régóta nem rugóznak ezen a kérdésen a nőgyógyászok, a kezeléseket mindenki önmaga finanszírozza (szerencsésebb esetben a biztosítója), innentől kezdve pedig az orvosok szakmai-lelkiismereti döntésén múlik, hogy a kezelést javasolják, ellenzik, illetve egyenesen elutasítják.
„Az embereknek fogalmuk sincs, micsoda kockázatot vállalunk ezekkel a páciensekkel. Sokkal valószínűbb, hogy valami komoly gond lép majd fel, így persze az is, hogy beperelnek bennünket. Minden sokkal problémásabb egy elhízott nő esetében, az összes nőgyógyászati műtét és természetesen a terhesség is” – állítja dr. Albert Triana, egy floridai nőgyógyász.
Azt hiszem, mindenki tudja, hogy milyen kockázatokra utalnak ezek az orvosok, a fenti linkben szó van ezekről, ha valaki mégsem lenne teljesen képben. Valószínűleg a legtöbben egyetértenénk abban, hogy érthető, elfogadható, sőt kívánatos, hogy egy orvos megtagadjon bármilyen kezelést, mely akár a páciens halálával is végződhet. (És persze ahol a pénz beszél, ott ennek az ellenkezője is simán előfordulhat, kit érdekel holmi erkölcsi, szakmai felelősség.)
No de egy rutin háziorvosi vizsgálat messze nem ilyen… vagy esetleg mégis? Én laikusként nem látom, hol a probléma, miért jutott dr. Helen M. Carter arra a döntésre, hogy a 200 fontnál (90.7 kg) súlyosabb női pácienseket (férfiak 250 font/113 kg) nem vállalja. A bostoni háziorvos döntése kiverte a biztosítékot Ida Davidsonnál, akit egyszerűen elutasított a rendelői asszisztens, miután rákérdezett a testsúlyára.
„Nem gondolják, hogy pszichés és érzelmi sokként hat az emberre, hogy amikor orvost keres – valakit, akivel bizalmas viszonyt készül kialakítani – elutasítják, csupán mert nem elég vékony? Mi van, ha ezek után az ember annyira elszégyelli magát, hogy inkább nem is keres máshol sem segítséget?” – veti fel a kérdést Ida.
Dr. Carter tömören annyit válaszolt az ügyben őt kérdező riportereknek, hogy rendelője körzetében sok más, az övénél sokkal megfelelőbb rendelő is működik, ahol kifejezetten túlsúlyos páciensekkel foglalkoznak nagy szakértelemmel.
Dr. Carter lépése talán szokatlan még Amerikában is, de semmiképp nem törvénytelen. Az orvosoknak mindenkor joguk van meghatározni, milyen pácienseket hajlandók kezelni (természetesen nem sürgősségi esetről beszélünk). Magánrendelőjének iránymutatóit is megválaszthatja minden orvos saját belátása szerint.
Ez egyébként igaz más szakorvosokra is, akik más kritériumok alapján dönthetnek egy páciens elutasítása mellett. Februárban például azokról a gyermekgyógyászokról röppent fel hír, akik besokalltak a 'nem oltatok, mert autista lesz a gyerek' szülőktől, és egyszerűen nem hajlandók oltatlan gyerekeket felvenni a praxisukba. Ez a trend például oly mértékben nő, hogy 2001 és 2012 közt 6 százalékról harmincra nőtt azon orvosok száma, akik ezen okból vettek búcsút korábbi pácienseiktől. A tendenciát nyilván befolyásolta a 2009/10-es kanyaró- és szamárköhögés-járvány kitörése. Ezek után számos gyermekgyógyász döntött úgy, hogy nem hajlandó a még oltatlan, védtelen csecsemőket, akik talán a kanyarós gyermekkel együtt várakoznak nála, súlyos kockázatnak kitenni.
A fenti esetek bármelyikét tekintve azt kell mondjam, hogy kevés szakértelemmel is megértem az orvosokat. Ugyanakkor nem hagy nyugodni a kérdés, ami ilyenkor mindig jogos: vajon mi lesz a következő lépés, kik lesznek a következő áldozatok, és mikor jönnek a kékszeműek?
Cozumel
