Na jó, kb. eddig bírtam, hogy ne mondjak semmit arról, hogy mennyire felesleges, büdöslábszagú erőlködés ez az egész. Most a huffingtonpost hozta le "Egy szép test" címmel, de volt ennek már ezer változata, mind pontosan ugyanolyan eredménnyel, amit az origó körül tudnék meghatározni.
Lehetne arról is töprengeni, hogy mennyire művészfotó valami attól, hogy fekete-fehérben lövik el, de most nem ez a lényeg. Inkább arról beszéljünk, hogy mennyire lesz igaz tőle, mennyire "megy át az üzenet", mennyire alkalmas véleményformálásra, és elsősorban hogy kinek a véleményét óhajtja meg(re)formálni.
Mert nekem kicsit olyan érzésem van, ha ezekre a képekre nézek, mint mikor a gyerekek által feltartott táblákra. Mindenki tudja, hogy azon az én világnézetem van, az én igazságom, de odaadom a gyereknek, és mivel ő ártatlan meg tiszta, akkor az ő kezében őszinte és támadhatatlan lesz az én véleményem.
Na ezek a képek is pont ennyit érnek. Kit akarunk meggyőzni arról, hogy a ráncos has pont olyan szép, mit a sima, hogy a lógó mell pont olyan szép, mint a hetyke, hogy az úszógumi pont olyan szexi, mint a feszes test? A férfiakat? Röhej. Az a férfi, aki el tudja fogadni a vele élő nő testi változásait, nem szorul győzködésre. Amelyik meg nem bír rád nézni, mert striás lett a hasad és sötétebb a bimbód szülés után, az nem fog azután se, hogy az arcába tolod ezeket a fotókat. A férfiak többsége nagyon jól tudja, hogy a nők leginkább csak a magazinokban tökéletesek, ugyanis az egy háztartásban élő Glamour-modellek száma a lakosság körében általában alacsony. Látják, hogy se anyu, se a nagynéni, se a lánytesó nem úgy néz ki, mint Palvin Barbara, hogy nem lenne nyuszilány a CBA-s pénztároslányból, a gyerekdoktornőből és Etelka néniből, a 3/B osztályfőnökéből sem.
Önmagunkat? Saját magunknak el kell mondani, hogy a nő sokféle, és nem mindenki számára realitás a címlapállapot? Persze, hallottam én már önbizalomhiányról, és természetesen úgy gondolom, hogy segíteni kell azoknak a lányoknak, akik ettől szenvednek. De attól, hogy azt hazudjuk nekik, hogy a lógó segg meg a löttyedt tricepsz is szép, és attól, hogy ezt egy fekete-fehér fotósorozattal alátámasztjuk, ez még nem lesz igaz. Igen, ízlések és pofonok különböznek. Amilyen sokfélék a férfiak, olyan sokféle nőtípus tetszik nekik. De azért lássuk be, hogy vannak fícsörök, amik nagyon nagy átlagban bejönnek, és amik nagyon nagy átlagban nem.
Megint azt mondom, mint az inspirálós posztomnál: tévúton járunk. Nem ez a lényeg. Igen, azt is tudom, hogy a média és a szépségipar eszméletlen erőkkel bombázza a nőket, hogy egy elérhetetlen ideál felé vágyakozzanak, hogy értelmetlen termékeket fogyasszanak, a narancsbőrkrémtől a szilikonmellig. De ahogy hozzátartozik a felnőttkorhoz az, hogy megtanuljuk, nem baszhatjuk el a fizetést fél hónap alatt, nem maradhatunk el a gázdíjjal, nem eshetünk be a munkába két óra alvás után rendszeresen, úgy meg kell tanulni ezt a jelenséget elfogadni és következetesen leszarni. Ideje lenne belátni, hogy ebben a folyamatban mi, nők nem szegény áldozatok vagyunk, akikre ráerőszakolják ezeket a baromságokat, hanem mi magunk fekszünk alá ezeknek az idióta elvárásoknak. Itt minimum kölcsönös felelősségről van szó.
Közben meg, lányok, ennél sokkal fontosabb problémáink vannak. És ha leragadunk annál, hogy a szépségideálról picsogunk, akkor azokkal nem haladunk. Nem oldjuk meg a bérezések közti ordas különbségeket, nem oldjuk meg, hogy még mindig ránk hárul a gyerekezés-házimunkázás nagy része, hacsak nem Skandináviában vagy Kanadában élünk. Nem oldjuk meg a nők elleni erőszak problémáját, a karrier vs gyerek kérdését. Nem beszélünk arról, hogy az egészségügyben háttérbe szorul egy csomó női probléma, a szülés után kitágult hüvely és az a kis mellékes inkontinencia. Hogy negyven után a hormonális változásaidra vállat rántanak, hogy hát ezzel együtt kell élni, hogy lényegesen kevesebb kutatás folyik ezen a téren, de bezzeg viagrával és társaival telített a piac. És akkor most még ki sem tekintek a nagyvilágba, nem is beszélek azokról a nőkről, akik ezt az egész kérdéskört nem is tudnák hova tenni, mert hát úgyis tetőtől-talpig burkolva vannak. Ellenben reálisan retteghetnek attól, hogy stria vagy sem, ha megerőszakolják őket, még halálra kövezéssel is számolhatnak.
És nem oldjuk meg saját önbizalmi nyiff-nyaffunkat sem, mert leragadunk a külsőségeknél, amik úgyis ideig-óráig tartanak minden nőnél, és negyven után hosszú még az élet, kéne valami szubsztanciának maradnia a következő négy évtizedre, ha már legalább tovább élünk a férfiaknál. Nem a fekete-fehér művészfotóktól fogjuk magunkat határozottabbnak érezni, nem attól, hogy a Dove azt mondja, a szépség sokarcú, miközben ugyanúgy csak egy terméket akar rádsózni. Hanem például attól, ha van még egy szakma a ridikülben. Vagy még egy nyelvvizsga. Hogy sikerül betörni valamilyen tipikusan férfiak által dominált területre és ott ugyanolyan jól teljesíteni.
De ez nem fog menni, nem fog menni addig, míg azon vekengünk, hogy deigenisszépekvagyunkhájasanmegráncosanis. Ez óvodás szint. Én azt mondom, nőtársaim, hogy fel kéne nőni.
És akkor a végén még komolyan vesznek bennünket.
