Réges-régen megfogadtam, hogy gyerektémában többet nem írok és vitázok, mert ahogy a zuglói strandon is kiparancsoltak a pancsolóból, úgy a baba-mama bloghomokozót is el kell hagyni egy idő után. És hát majdnem kilencéves gyerekek perspektívájából a legtöbb téma tényleg teljesen érdektelen.
Nem is vernék le egy darab karaktert sem, ha CSAK gyerektémáról lenne szó, és nem arról a számomra rohadt idegesítő jelenségről, amikor nők a legnagyobb ellenségei a nőknek. És még észre sem veszik. Századszorra nyalják kristályosan csillogóra ugyanazt a gumicsontot, és közben nem egyszerűen csak elmennek a lényeg mellett, hanem még mélyebbre is ássák magukat a társadalmi gödörben.
Hogy a magyar nők méhe gyakorlatilag lassan köztulajdon, azt ebben a vakkomondoros, szülsz te rendesen mémes, abortusztiltást előkészítő hangulatban ne vitassuk, hanem vegyük ténynek.
Azt sem én írom le először, hogy a nők "helyét" mindig adott kor társadalmi-gazdasági szükséglete határozza meg. Tudjuk, ha sok a férfi a fronton, akkor a nők számára a munka hazafias kötelesség, háború után meg dicsőség. Diktatúrában az állam szereti korán elvenni a gyereket, hiszen fontos az ideológiai utánpótlást jó korán megkezdeni. Ilyenkor megszaporodnak a tanulmányok arról, hogy a gyerek számára micsoda előnyökkel jár a korai szocializáció, mennyivel hamarabb lesznek ezek a gyerekek önállóak, magabiztosak és természetesen sikeresebbek felnőtt életükben. Növekvő munkanélküliség vagy drasztikusan csökkenő népesség esetén a gyestípusú intézmények bevezetésével próbáljuk faber-castellesen szépre színezni a statisztikát. Ilyenkor megszaporodnak a tanulmányok arról, hogy a gyerek számára micsoda előnyökkel jár a korai éveket az anyja mellett tölteni, mennyivel hamarabb lesznek ezek a gyerekek önállóak, magabiztosak és természetesen sikeresebbek felnőtt életükben.
A magyar gyermekgondozási segély (mert nyelvében él a nemzet, a nemzet ideológiája, és így lesz a magyar nőből segélyezett rászorult) rendszere nagyjából megfelel a fent vázolt gazd-szoc-pol helyzetnek. Időközben azért píszíbb elnevezéseket is találtak a szabályzat alkotói, most már támogatják, sőt díjazzák is az anyák tevékenységét. A rendszer elméletben remekül működik, mindenféle beépített bufferekkel, jogvédelemmel, számos opcióval arra, mikor és hogyan akar a nő visszatérni a munkaerőpiacra. De mire ebből valóság lesz, már nem egy Monet-kép harmóniája köszönt ránk az összerakott mozaikkockákról.
A fentiek mind-mind unalomig ismert tények, és ennek ellenére mégis megy a nők közt a virtuális körbefrusztrálás minden alkalommal, ha a visszamenni-otthonmaradni kérdés felmerül. Értelmes, a témában járatos nők felülnek az éppen aktuális ideológiát támogató pszichológia körhintájára, és pörögnek rajta ész nélkül, kislányos idétlenséggel visítozva Vekerdy vagy Ranschburg releváns mondatait. Miközben simán józan ésszel belátható, hogy egy kicsi gyereknek, egy csecsemőnek meg még inkább, legjobb, ha nincs intézményesítve. Mint ahogy az is, hogy a legjobb meg a legideálisabb sokszor köszönőviszonyban sincs egymással. Miközben tudjuk, hogy ezt a döntést nem pusztán az határozza meg, hogy a gyereknek mi a legjobb, és tudjuk azt is, hogy nem ez az egyetlen döntés, ami meghatározza, hogy a gyereknek mi a legjobb. Mert néhányan már eljutottunk oda, hogy nem kizárólag gyerekben és adott helyzetben, hanem családban és hosszútávban gondolkodunk. Állítólag sikeres stratégia. Mondják, a gyerek is ezzel jár legjobban.
A magyar nők az elmúlt pár évtizedben arra a konszenzusos megegyezésre jutottak, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye élete első 2-3 évében, hacsak nincs kényszerhelyzet. Kényszerhelyzet lehet, ha a férj elveszti munkáját, tartósan megbetegszik, neaggyisten meghal. A magyar nő ebben a helyzetben beadhatja a gyermekét bölcsibe 5 hónaposan, 9 hónaposan, másfél évesen, kétévesen anélkül, hogy a többi magyar nő hangosan vagy szűrőn keresztül elítélné. És anélkül, hogy a gyermek ettől sérülne. A sérülés ugyanis az aduász az agymosó kártyapakkban: a kényszer alatt álló nő gyermeke megérzi,hogy neki most sürgősen ki kell vennie a részét a családi krízisből, tudja, hogy az anyja szíve az elvárásoknak megfelelően megszakad, és ez a tudat megvédi őt az örök életre való sérüléstől. A választási helyzetben levő nő ezzel szemben igazából csak szabadulni akar a gyerektől, teher neki, nem ilyen lovat akart. Egy meg egy az kettő, az ilyen utód sérül.
Ezek után az a magyar nő, aki választja a munkába visszatérés lehetőségét vagy sűrűn elnézést kér, vagy valami kamusztorit fabrikál. Mindenféle hülye érvekkel támasztja alá, hogy az ő Csengécskéje miért megy bölcsibe másfél évesen. Ilyenkor születnek azok a bullshit magyarázatok, hogy mert már annyira igényelte a társaságot. Napi tíz órában. Aha... És ezen az oldalon is értelmes, tanult nőkről beszélünk, akiket annyira nyomaszt a választásukat megtorpedózó közvélemény, hogy képesek ilyen "kutya megette a házi feladatom" stílusban érvelni.
Ahelyett, hogy egyszerűen és őszintén kiállnának a választás joga mellett. Ahogy Cynthia Nixon tette, amikor felvállalta, hogy számára a leszbikus lét választás, és mint ilyen, az ő magánügye. Tudományos szempontból érdekes lehet, hogy a homoszexualitás genetikailag meghatározott vagy sem, de a társadalomnak nem azért nincs köze hozzá, mert jajj szegény nem tehet róla, ilyennek született. Hanem mert egyszerűen nincs köze egy ember legprivátabb döntéséhez.
A korán munkába álló nők közül senki nem meri kimondani, hogy igen, tudom, mit ír a szakirodalom, de én ezzel együtt is szeretnék a szakmámban szinten maradni, pozícióban feljebb lépni, vagy egyszerűen csak bebiztosítani azt, hogy nem leszek majd hosszú évekre munkanélküli. Hogy nem a gyerek a teher, hanem az a szellemi kihívás minimum kevés, amit pont a nulla-három alatt kell megélni. Hogy a mi családunk úgy döntött, nem elég a maslowi legalsó sor, sőt úgy fogjuk nevelni a gyereket, hogy neki se legyen elég. És ez nem a közhelyes "tabletet a kétévesnek" műsorról szól, hanem arról, hogy szeretnénk megnézni a Misi mókust a Bábszínházban, meg évente 4 felnőtt színdarabra szóló jegyről, egy bükki kirándulásról, és hogy lelkiismeretfurdalás nélkül vehessünk meg egy hatezer forintos könyvet per annum.
Az otthonmaradás mellett hangosan kampányolók közt sokan hangos feministák, ameddig a választás jogát és lehetőségét a férfitársadalmon kell számon kérni. Az nem is vita, hogy van-e mit számon kérni egy olyan országban, ahol a fesztiválszezonról szóló tudósítások többet írnak csöcsökről-seggekről, mint a fellépő zenészekről, ahol 12 éves gyereklányokról kimondja a törvény, hogy felelősségteljes döntést tud hozni arról, hogy megfektetheti-e őt egy 18 éves fiú. Ez csupán a közelmúlt termése, de ennyiből is jól látszik, hogy az irányvonalakat szépen kirajzolták számunkra. Ilyenkor a Magyar Entellektüel Feminista passzív-agresszív levélben megszólítja valamelyik hímsovén parlamenti képviselőt, gondosan ügyelve arra, hogy szellemi felsőbbrendűsége kitűnjön az írásból. Általában a lényeg el is veszik ezután, hiszen Komondoros Józsiktól ne várjuk már, hogy értelmezni tudjanak egy komplett szociológiai kézikönyvet, majd csatolt hivatkozásokat, forrásokat olvassanak. Netán külföldiül. Az értelmesebbje meg simán megírja a saját intellektusfitogtató levelét, és innentől kezdve megy annak a bizonyos testrésznek a sajtreszelővel való ápolása.
A magyar feministák zöme ettől várja, hogy a férfiak hozzáállása gyökeresen megváltozzon, hogy komplett szemléletváltást prezentáljanak, de azonnal, miközben ők maguk a legegyszerűbb kérdésben képtelenek beemelni a másik nő szabad választását. Csökönyösen hajtogatják, hogy engem is korán beadott anyám, és szar volt a gyerekkorom, de ugyanazon a napon ők posztolják ki a fészbukra, hogy a korreláció nem minden esetben jelent kauzalitást.
Tudom, hogy be kéne már fejezni, mert a kutatások szerint ilyen hosszú blogposztot senki nem olvas végig. Úgyhogy már csak pár sorom maradt arra, hogy kifejtsem: az egész kérdés amúgy is a jóléti társadalom hisztije, a világ többi részén a probléma alapból értelmezhetetlen. És nálunk is csak az elmúlt alig 50 év luxusa, hogy egyáltalán van miről beszélni. Soha nem volt még ilyen lehetőség arra, hogy akár gyesen, akár munka után hazatérve élvezzük a gyermeknevelés éveit. Hogy a gyerek végre velünk növekedjen, ne csak mellettünk, míg mi fát gyűjtünk és harisnyát stoppolunk lámpafénynél, vizet hordunk a kútról, vagy a dagadt ruhákat visszük a padlásra.
Én a kívülálló rezignáltságával javasolnám a magyar értelmiségi nőknek, hogy sürgősen egyeztessék az alanyt az állítmánnyal, és ha bárminemű változást óhajtanak, akkor először tanulják meg ők maguk elfogadni egy másik nő választását. Légy te magad az a változás, amit látni szeretnél a világban. Ezt vagy a dalai láma mondta, vagy Coelho, de még az is lehet, hogy Mahatma Gandhi. Nem ez a lényeg.
cozumel
Ez a cikkem korábban az Index-Porontyon is megjelent
