Kávé és tornacipő mellé

Ha valakinek az anorexia ugrik be először, az nem is jár olyan messze a valóságtól. Megint táplálkozási zavarról beszélünk, annak egy olyan formájáról, amiről ritkán esik szó.
Az orthorexiában szenvedő lányok tulajdonképpen mind egy jó szokás kialakításával kezdik. Eleinte arról szól a dolog, hogy a testzsírszázalékot megfelelő korlátok közt tartsák, ami ellen egy szavunk sem lehet. Ott kezd valahol elcsúszni a dolog, amikor ez a kontroll erősen az alsó határ megközelítésére irányul. Az egészséges testzsírszázalék a nőknél 20-28% között van (az alsó és felső határok egy-egy százalékkal növekednek úgy 10 évente). Sportolóknál az alsó határ akár 18% körül is lehet, és ebből még semmilyen egészségügyi káros következmény nem származik. Egyszerűen a szuperaktív életmódnak köszönhető ez az alacsony szám.

Az orthorexiás lányok egy idő után vészesen kezdenek arra koncentrálni, hogy megmaradjanak a 20% közelében. Aztán kicsit később, legyen inkább 18%, hát én is edzek annyit, mint egy profi sportoló. És még kicsit később, ohhh, semmi bajom nem lesz attól, ha inkább 16% körül vagyok.
A mánia természetesen ugyanolyan mánia, és éppúgy veszélyes, mint az anorexiás lányok ragaszkodása az alacsony nettó testsúlyhoz. Ám mégsem keverendő azzal, mert a megnyilvánulási formái és céljai nagyon különbözőek.
Az orthorexiás lányok nem éheztetik magukat, inkább nagyon is odafigyelnek arra, hogy a megfelelő tápanyagokat, elsősorban fehérjéket, a szervezetük megkapja. De mivel nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ahol a kalóriaszám nagyjából elegendő, viszont a szénhidrátarány még éppen elfogadható, ezért az egész táplálkozás egy számolgatós idegbajt jelent. Gyakorlatilag olyan szigorúan kell időzíteniük az étkezéseiket, mint a versenyre felkészülő sportolók teszik, a küzdelem előtti 3-4 hétben.
Az orthorexia nervosa létezhet azonban önmagában, a mozgáshoz való kapcsolódás nélkül is. A betegségben szenvedő alany csak és kizárólag egészséges ételeket hajlandó fogyasztani, kínosan ügyel a táplálék minőségére (ellentétben megint az anorexiával, ahol a mennyiségen van a hangsúly). A végeredmény azonban itt is ugyanaz, hogy a zsírkészletek vészesen a minimumra csökkennek.
Az áldozatok ebben az esetben is valamilyen problémára kívánnak megoldást találni, és teljesen jó úton indulnak el, ám egy idő után átcsapnak a szélsőségekbe.
Állandó puffadás, tégla a gyomorban érzés, álmosság kenyér és tésztafélék fogyasztása után? Talán lisztérzékenységről van szó. Nosza iktassuk ki ezeket az elemeket. És valóban, elmúlnak a kellemetlen tünetek, és ettől az eufóriától, a sikerélménytől egy lökést kapnak a következő lépés felé. Hiszen közben sikerült 12 kilótól is megszabadulni. Lehet, hogy a tejtermékekről is le kéne mondani, sokan mondják, hogy rengeteget fogytak ettől a lépéstől. A gyümölcsökben is túl sok a cukor, talán abból se ártana kevesebb. A hús meg méreg, azt mindenki tudja.
Az orthorexiát ma nem tartják orvosi problémának, a mentális problémák kategóriájába esik. A következő néhány kérdés segít eldönteni, hogy valaki szenved-e a fenti állapottól:
Napi három óránál többet foglalkozol az egészséges táplálkozással (felmentést kap az, aki dietetikus )?
Nagyobb örömmel tölt el, hogy amit eszel, az egészséges, mint amennyire élvezed az adott ételt?
Mióta javult a táplálkozásod minősége, romlott-e az életed minősége összességében?
Magabiztosabb vagy attól, hogy egészségesen táplálkozol? Lenézed azokat, akik nem ennyire tudatosak?
Teljesen lemondtál régi kedvenc ételeidről?
Kellemetlenül érzed magad, ha máshol kell enned, és nem te döntöd el, hogy mit?
Akkor érzed, hogy ura vagy az életednek, ha sikerül kizárólag egészséges ételeket enned?
Ha három-négy kérdésre igennel válaszoltál, akkor ideje elgondolkodnod azon, hogy kicsit túl sokat foglalkozol a helyes táplálkozással. Lazíts!
A változás nem egyszerű, hiszen az orthorexiások talán évek óta nem ettek egy jót teljesen spontán módon. Ha fel is ismerik a problémát, még hónapok-évek telhetnek el, mire képesek kiengedni a gyeplőt a kezükből valamelyest. Sok esetben terápia is szükséges, hisz mint más táplálkozási zavarok esetében, az orthorexia mögött is komoly lelki problémák húzódhatnak meg.

Cozumel

ez csak idő kérdése. Valószínűleg már nem fogunk találkozni, de ha őszinte akarok lenni, nem is tudom, mit mondhatnánk egymásnak, ha mégis találkoznánk. Bennünket nem a távolság választott el, hanem az, hogy mire elértük a felnőttkort, már nem volt közünk egymás életéhez. 

Nem a más utak, nem a különböző habitus, sőt, még az sem kellett ehhez, hogy Krisztina elkövesse a maxima culpát. Fogcsikorgatva és szájharapdálással, de megértem, hogy nem volt képes megszeretni a gyerekét, hiszen őt sem szerették a szülei. Nem akarok Ranschburg, Vekerdy, kötődés cimkéket használni, egyszerűen csak érzem, hogy abból nem lehet szeretet-mintát vételezni, hogy anyámnak nem kellettem. És igazából apámnak se én kellettem, hanem a győzelem, azon a kisvárosi bíróságon, ahol ő anyámnál alkalmasabbnak találtatott. Tévedett egyébként a bíró bácsi, ennél szarabb nem lett volna anyámnál se, sőt, kevesebbet vertek volna. Ha viszont már így alakult, akkor anyám úgy döntött, hogy ebből ő fullra kiszáll, és a következő húsz évben felém se néz.

Krisztina azt hozta ki ebből, amit szinte bármelyik pszi tankönyv szerint ki lehet az ilyen helyzetből hozni, és én nem hiszek a karmában, hogy az agresszív mellrákot büntetésül kapta a sorstól. Nyilván az anorexia, a mentálhigiéniás probléma nem a hosszú élet záloga, de hogy a betegségéhez mennyi köze van, azt nem tudom. 
Hogy önmagában a levágom opció nem megoldás Krisztina életproblémáira, az biztos. De a mellrák kezelését ezzel kellene kezdeni. Most. Azonnal. Hogy megkapja azt a tízből hét túléli öt évvel esélyt, ami jelenleg reálisan várható. 

Krisztina ehelyett homeopátiás kezelésre jár, heti ötezerért, de legalább a szemét gyóccerlobbi nem gazdagszik tovább, a víz meg szinte ingyé' emlékezik. Krisztina tipikusan pont elég buta ahhoz, hogy a rákról semmit se tudjon igazán, viszont határozott meggyőződése legyen arról, hogy a "hagyományos" orvoslás miért nem tud semmit. Tulajdonképpen bedőlhetett volna bármi másnak, Soma ezo gagyiságának, Szendi "paleóval mindent meggyógyítok 3990-ért" Gábornak, a kristálygyógyításnak, az angyalterápiának. Tök mindegy. 

Krisztina meg fog halni, de nem a mellrák öli meg. A mellrák csak egy fejezet, egy epizód abban a gyilkosság és öngyilkosság folyamban, ami 35 éve zajlik. Öt évet sem fog már élni, pedig abba még pont beleférne, hogy a fiát, akit egyedül nevel, felnőtté érni lássa. Ki tudja, talán szeretni is megtanulná. A halál közelsége sok mindent megváltoztat. 

Krisztina meg fog halni, és senki semmiért nem lesz felelős, néhányan majd sóhajtanak, hogy milyen kegyetlen az élet, lám ilyen fiatalon is, pedig még igazán élhetett volna. Az öt évet már senki nem kéri számon az alternatív orvosán. Nekem pedig végérvényesen egy fényképpé lényegül a fejemben, sepiában, ahogy a nagymamám ronda kockás plédjén, a ház előtti füvön ülve társasozunk és sárga belű görögdinnyét falunk. 

cozumel

Mostanában megint randizgatok régi szerelmemmel, a futással. Volt nekünk egy hosszú kapcsolatunk valamikor a kilencvenes évek közepén, aztán megint összejöttünk kétezer után (aki megmondja nekem, hogy a magyar billentyűzeten hol a nulla, azt örökre szívembe zárom, de nem, az egyes előtt nálam a hosszú í van). 

Amikor edző lettem, akkor a minden más edzésforma mellett háttérbe szorult. Annyi órát tartottam, hogy nem is hiányzott. Néhány hete, mikor végre elég hó elolvadt már ahhoz, hogy száraz terepen sétálhassak a kutyával, egyre többször kapcsoltam futó sebességbe. Mostanra a kutyát el kellett hagynom, mert nyáron egyszerűen használhatatlan. Még nem kezdett vedleni, és a minap, a félórás etap utolsó tíz percében esküszöm, majdnem a hátamon kellett hazavinni. Bosszúból, amiért kitikkasztottam, megtalálta az erdei ösvényen a legeslegutolsó olvadás utáni pocsolyát, és miután félig kiitta, belefeküdt. Kénytelen voltam végül utána gázolni, és felemelni álló helyzetbe, majd hazavonszolni. Hiába na, a husky nyáron használhatatlan. 

Közben három nap alatt a teljesen kopaszból csupa zöldbe váltottunk, és hihetetlen élmény futni. Sehol egy felhő, pont kellemes szél, tüzó nap és 18-22 fok. Nézzétek meg, merre járok, az érdemi rész meg majd a képek után.

A futás kicsit olyan, mint a tej. Volt már mindenre gyógyszer meg annak ellenkezője is. Sokan imádják és valószínűleg még többen gyűlölik. És vannak olyanok, akik igazából nem szeretik, nem élvezik, érzik, hogy nem igazán jó a testüknek, de mégis kitartóan, fogcsikorgatva, de végzik. Mert egyszer, valaki elhitette velük, hogy a legjobb kardió a futás, vagy hogy a fogyáshoz, megfelelő testsúlyhoz a kardió az egyetlen út.

Mostanában pedig az van, hogy a nőknek nem jó. A nőknek. Mert a nők egy olyan homogén csoport, akiknek az egyik legtermészetesebb mozgásforma káros. Ühümmm. 

Tény: a nők csípője általában szélesebb, mint a férfiaké. Az evolúció teljesen nyilvánvaló okokból alakította ezt így, hogy szemünk fénye-életünk értelme kiférjen. Emiatt aztán az úgy nevezett Q szög-a csípő térddel bezárt szöge, a nőknél nagyobb, ez pedig a térd izületre kifejtett nagyobb terheléssel jár. 

Ha megnézzük a profi futókat, valóban azt látjuk, hogy a keskeny csípőjű, szinte fiús testalkatú lányok vannak többségben. Ők nem azért keskeny csípőjűek, vékonyak, mert sokat futottak. Cseréljük fel szépen az ok és okozatot: ők azért tudnak sokat, kitartóan és könnyedén futni, mert keskeny csípőjűek, vékonyak, kissé fiús alkatúak. 

Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy az ilyen testtípusú nők hamarabb felveszik a ritmust, ha futni kezdenek, és jobban is fogják élvezni, hiszen az ő alkatuk számára ez a mozgásfajta természetesebb. Szó nincs azonban arról, hogy a többiek számára a futás felér egy izületi mészárlással. Valószínűleg nem ez lesz a kedvenc mozgásformájuk, vagy esetleg hosszabb szakasz vezet el odáig majd, hogy élvezni tudják a futást. 

A probléma akkor jelentkezik, amikor a nem igazán futó alkatú nők jelentős túlsúllyal kezdenek neki a futkározásnak. És most legyünk őszinték: hányan vágnak bele ebbe a sportba magáért a futás élvezetéért, és hányan a fogyás érdekében? Egy pár tornacipő nem orbitális befektetés, a két lába mindenkinek lábnál van, és legalább egyszer mindenki hallotta azt a(z egyébként nem igaz) mondatot, hogy a futás a legjobb zsírégető. 

Ám ha a mozgáshiányos életmódtól eltunyult, gyenge térddel egy jelentős túlsúllyal rendelkező, átlagosan széles csípőjű nő futni kezd, annak valóban lehetnek káros következményei az izületekre nézve. Ilyenkor azonban nem elsősorban a Q szöget kell felelősségre vonni, hanem a súlyfelesleget. Ugyanis ha kis logikával végiggondoljuk, nagyon sokféle lábforma van, hosszú, rövid, egyenes, X láb vagy O, a szavannán előbb-utóbb mindnek futnia kellett a ragadozók elől, és valahogy a nagyobb Q szög mégsem szelektálódott ki. 

Szóval akkor kövér nők ne fussanak? És mit csináljanak helyette? 
Kezdetnek a tempós gyaloglás is megteszi. Emelkedő, lépcső beiktatása fokozza az intenzitást. De erről részletesebben majd egy másik posztban. 

szociológusokkal, és basznivaló egyiptológusokkal. 

A filozófia fontos és hasznos, az ember attól ember, hogy értelmezni próbálja létét a világban, és bár ebből nem kevés tragédia származott, enélkül viszont maradtunk volna a füvet legelő gazella szintjén. A gazella például nem mereng el az élet és halál értelmén az oroszlán közeledtére, egyszerűen érzékszerveivel felméri, hogy ideje van-e már a futásnak, vagy lehet még kérődzni. Az ember megpróbálja megérteni, hogy mi is az az oroszlán. Verset ír róla, istent csinál belőle, szobrot állít neki, beállitja jónak és rossznak, hatalmasnak és sebezhetőnek, domesztikálja, mondába zárja, állatkertbe zárja, cirkuszba zárja, GPS-t tesz a nyakára, tanulmányozza, levadássza es fajvédi. Gondolkodik, halad, két lépés előre, egy hátra. Gondolkodik.

Szóval nem, nem felesleges bölcsész huncutság a filozófia, csak nem könnyű olvasmány a mobiltelefonos szerződését értelmezni képtelen átlagember számára. Nem is lehet belőle megélni rendesen, egy tíz milliós országban jó, ha egy Tamás Gáspárt olvasnak. Filozófusaink ezért megpróbálkoznak minden mással, lesz belőlük biztonsági őr, személyi edző, takarító, papucs orrán pamutbojt. Vagy underground zenész. 

ByeAlex eurovíziós számának szövege olyan, mintha Bartos Erika sikerén felbuzdulva megirta volna az Annapetiésgergőt felnőtteknek. Az ő kedvese

-táncol a délibábbal
-elillan
-csobban
-táncot lejt
-felhők közt
-hét kontinenst ölelget
-kócos haját pedig szelek fonják, de a frizura biztos nem tart sokáig, mert még kiderülne, hogy ő is fogyasztó.

Amiről nyilván szó sem lehet, hiszen ahogy Alexünk underground, úgy kedvese is tuti kívülálló. Amikor a lány éppen nem bármerre jár, akkor egymás kezét fogva mondják, hogy a mainstream ciki. Alexnek is ciki ez az egész népszerűség, és tulajdonképpen az egészet csak azért csinálja, mert ő meg akarja mutatni, hogy van más is, mint a kereskedelmi tévékben kopipésztelt, és kicsit már uncsi pillanat sztárok. Ő, mint filozófus, természetesen nevelni szeretne, egy kicsit küldetése is van tán, Cseh Tamás halott, Hobo sem lesz fiatalabb, vissza kéne csempészni valahogy azt a lírát korunk dalaiba. 

Na de azért csak finoman. A plebst nem lehet csak úgy leterhelni mindenféle komplex gondolatokkal. Úgyse értenék. 

Az nem baj, ha az ország teli van filozófusokkal. Az a baj, ha ilyen középszerű, kommersz, közhelyekben tobzódó, máshogy-percember filozófusokkal van teli. 

Cozumel

Az a nehéz a blogolásban, hogy amikor jönnek a gondolatok, és muszáj lenne írni, akkor pont idő van elindulni a gyerekekkel az iskolabuszhoz, vagy már nagyon ki kéne vinni a kutyát sétálni, vagy olyan főzési szakaszba ér az ember, amikor ott kell állni a fazék mellett. Később meg már nem pont úgy jönnek vissza a gondolatok, vagy már nem is tudod, hogy kezdj bele.

Naszóval ezért most csak belecsapok, in medias, Angelina meg Soma történetébe. Aki nem hallott A.J. döntéséről, az nem ezen a bolygón él, vagy nincs internete, tehát ők engem sem olvasnak, szóval a kiinduló sztorit semmiképp se tőlem fogjátok megtanulni. Lapozzunk is. 

Az teljességgel érthető, hogy Angelina döntését megdöbbenéssel, kétkedéssel, és némi iszonnyal fogadták sokan. Egy hiresen excentrikus, ámde teljesen egészséges nő úgy dönt, hogy megcsonkíttatja híresen gyönyörű testét. És hát róla tudjuk, hogy volt pszichés problémája korábban, például az édesanyja halála után anorexiásan sovánnyá fogyott. Hogy valóban anorexiás volt-e, az ilyenkor persze nem érdekes. Nekem megbocsátod, ha apám halála után csonttá fogyok, hiszen én közönséges vagyok, pont olyan átlagos, mint te magad. De ha ezt Angelina teszi, akkor neki táplálkozási zavara van, meg a média, meg az ipar ezt várja el tőle. Neki eleve nem lehet olyan genetikája, és ő nem fogyhat bele csak úgy a stresszbe, mint te meg én.

És ha már egyszer bolond, bolond az máskor is, gondolják sokan. Mert a pszichés betegségeket szeretjük így egy kalap alatt tartani, nem tudom, talán nem tűnnek annyira félelmetesnek, ön-közelinek. Ha az ötvenes Jánosnak prosztata nagyobbodása van, akkor nem feltátelezzük azonnal, hogy biztos a szeme is romlik már. De ha bipoláris, vagy depressziós, vagy ADHD-s, akkor jó lesz vigyázni, lehet még abból egyszer daraboló gyilkos is. Gondolom, így lehet Jolie korábbi problémáiból, illetve pontosítsunk, abból, amit mi a sajtóból tudni vélünk a problémáiról, mára egy öncsonkító, beteges őrültet vizionálni. 

Erre az elhintett magra ugrik rá a magyar new age-ezotéria-bulvárpszichológia nagyasszonya, Soma mamagésa. Ha tizes listát kéne arról írnom, miért rühellem ezt a nőt, akkor képtelen lennék az opciók közül választani, mert fájó lenne az összes többi pontot kihagynom.

Hogy rém szerencsétlen genetikai fícsöröket örökölt mindkét szülőtől, erről ugye ő sem tehet. Arról sem, hogy ezt képtelen volt feldolgozni, mert tényleg igazságtalan a sorstól, ha valaki a puzséri tizes listán a hármas szintet sem éri el. De hogy ezt hozzá hasonlóan szerencsétlen nőtársainak úgy kommunikálja lefelé, hogy ez mitsem számít, csak a karakter meg a sugárzás, az már felér a feminizmus eddig nagy harcok árán elért eredményeinek megdöntési kísérletével. Nem, kedves nőtársaim, Soma nem felszabadít benneteket, mikor el akarja hitetni veletek, hogy ÍGY IS ELÉG JÓK VAGYTOK. Ő nem a női divatlapok által kreált elérhetetlen hazugságot dönti meg, hanem egy másik ordas hazugságot nyom le a torkotokon. Amivel ti egy cseppet sem lesztek magabiztosabbak, sikeresebbek, maximum nevetségesebbek. 

Soma az átlagosan csúnya és átlagosan buta nő azon típusa, aki egy dologhoz az átlagosnál kicsit jobban ért, de nem annyival, hogy az átlagból kitörhessen vele. Ezt viszont egész életében képtelen volt feldolgozni, ezért minden eszköz szent volt, csak hogy "valaki" lehessen. 

És ez az alpárian ostoba nő, aki általánosban biológiából kegyelem hármassal tengett lengett, az NLC legmélyebb bugyraiban uralkodó vérsötét stílusban fejti ki, hogy (figyelem, valós szóhasználat következik)
"nagyon beteg trend, ezt is az Amcsik hozták, egy ideje terjed, és most Angelina is belement". 

Akkor most írjuk le százszor, hogy aki a "beteg trend" és az "Amcsik" kifejezést használja, az egy olyan univerzumban létezik, ahonnan még tilos bármiféle véleményformálás. Aki ebben a fejlődési szakaszban van, az előbb még olvasson. Sokat. Bármit. Szépirodalmat,például. Az általános iskolai tankönyvekből teljesen jó lesz. Ugyanitt biológiai, kémiai alapismeretek beszerezhetők. Nincs reménytelenül buta, persze van egy egyéni plafon, én például sosem tudnék elvégezni egy kvantumelméleti egyetemi szakot. De azért a nagy betűvel írt "Amcsik" szintet viszonylag könnyű felülteljesíteni. 

És akkor talán nem kellene lemenni a rákot citrommal gyógyító meg életmóddal megelőző szintre sem. Akkor megértenénk, hogy a rák csupán ugyanannak a folyamatnak a terméke, aminek az élet. Aki nem hiszi, járjon utána. Igaz, ez már az emelt szintű biológia érettségin kérdés. 

Cozumel

Jó,hát az első pár megosztásnál még csak enyhe fintorral reagáltam a képre, végülis demagógia tizes skálán alig karcolja a hatost. De ahogy egyre gyakrabban felbukkan, annál jobban telitődöm a muszáj szólnom életérzéssel. Az új klasszik különböző címek alatt fut, a címben szereplő mellett van még a kelet vs nyugat is, ahogy kell, hiszen manapság minden ami csudijó keletről jön, bár Bagdy Emőke óta azt is tudjuk, hogy van ám keresztény meditáció is. De maradjunk annál az utóbbi évtizedben egyre terebélyesedő halmaznál, akik a sárga-színes, fagyöngy láncos kollekció láttán egyből a világbékére asszociálnak, mert ők a következő kép lelkes megosztói.

Szóval a bal oldali kisfickó of korsz a nyugat szarrá kényeztetett gyermeke, mert hát kezében a technológia, holott neki még fűszálakat kéne számolnia meg pitypangot fújni a virágos réten. Jobbról a természet romlatlan gyermeke. Aki biztos meditál is, mert a fészbuk szerint a dalai láma már azt is megmondta, hogy ha minden gyerek megtanulna meditálni, akkor egy generáció múlva megszűnnének a háborúk. És neki el is hisszük, hogy ez ilyen egyszerű... vagy róla hisszük el, hogy ilyen egyszerű?

Mindenesetre az én fejembe rögtön az a gonolat villant be, hogy sajna nálunk már régen rossz, ha kézbe tudjuk venni a kismadarat, azt ugyanis akkor a macska vadászta le. És én inkább kifejezetten örülök, ha nem hozza be a házba. Mondjuk három darabban. 

Cozumel

Mert tudom, hogy van, akinek már az összes lábbelije teli van a témával, hát hagyjam már őt békén, pont nem ez a legnagyobb baja. És van, aki tényleg jól elvan úgy, ahogy van, akár egy kis felesleggel is, nem készül ő már címlapra különben sem.
Ez a poszt nem nekik szól, és nem is azoknak, akik mondjuk az utolsó 5-6 kilótól szeretnének megszabadulni, nekik majd egy más alkalommal mesélek. Most azoknak írnék, akiknél nem esztétikai szempont, nem eggyel kisebb ruhaméret, nem a kicsit úszógumis has vagy kicsit karfiolos segg a probléma, hanem a JELENTŐS TÚLSÚLY.

Azt nem ígérem, hogy rengeteg új infót fogtok itt találni, inkább az a célom, hogy egy pár makacs tévhitet eloszlassak, és talán az is, hogy egy kicsit másképp lássátok a dolgot. Szóval tuti receptet nem, de néhány kapaszkodót talán találtok magatoknak.
Hogy sikerül-e a nagy fogyás,  az – mondanom sem kell – sok mindentől függ. Erről már számos tanulmány született, ezekből meg személyes tapasztalataimból mazsolázgatok majd.

CÉL

Talán a legfontosabb, hogy jól válasszuk meg, mit szeretnénk elérni. A cél valami olyasmi legyen, ami reális elvárás önmagunktól – tehát a “három hónap alatt szeretnék 15 kilót fogyni”, az mondjuk egyenes út a csalódáshoz. Ha valaki 15 kiló felesleggel küzd, és nem az utóbbi másfél évben szedte fel, hanem mondjuk 10 éve ezzel él, az ne gondolja, hogy 3 hónap alatt előbújik belőle egy fitneszmodell. Ugyanakkor a célnak elég konkrétnak kell lenni ahhoz, hogy motiváljon, tehát önmagában az, hogy hááát, jó lenne vékonynak lenni, elég semmitmondó.

Érdemes rövid,- közép- és hosszútávra elgondolni, mit is szeretnénk igazán, és összevetni azzal, hogy ez mennyire esélyes.
Magyarul valami olyasmire gondoltam, hogy: szeretnék megszabadulni kb 15 kiló zsírtól, szeretnék kicsit megerősödni, és jó lenne a fájós hátam rendbe tornázni. Ha most elkezdek tornázni, akkor egy hónap múlva már biztos jobb lesz a közérzetem, nem leszek állandóan ilyen fáradékony. Három hónap múlva már legalább eggyel kisebb ruhaméretet hordok, hat hónap után pedig a 15-ből legalább 10-nek mennie kell. Akkor majd újra végiggondolom az egészet.

SZEMÉLYISÉG
Hát hogy a viharba ne lenne fontos pont a mozgásnál az ember személyisége! Agylobot kapok, mikor olyasmit hallok, olvasok (főleg, ha ez szakembertől jön), hogy a legjobb zsírégető sport a futás! A zumba! A lépcsőzőgép! Egy frászt. A legjobb, leghatékonyabb, leglegleg az, amit majd csinálsz. Folyamatosan. Szívesen. Vagy legalábbis nem tömény utálattal. Ha antiszoci egyéniség vagy, nem valószínű, hogy bejön neked a csoportos forma. Ha utálod a labdasportot, nem akarj focizni. Ha nem szeretsz egyedül lenni, ne kezdj magányos talpalásba a futógépen.

KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK
Ide tartozik bármi, ami akadályozhat abban, hogy a mozgást rendszeressé tedd az életedben. Család, munkaidő, tömegközlekedés, konditerem hiánya stb. Ne is próbálkozz olyan megoldással, ami stressznövelő lehet az életedben. Ha kedvenc órádra csak csúcsidőben érsz oda és akkor is csak öt perc késéssel, és csak zsebkendőnyi hely marad a matracon számodra, akkor az egész előbb-utóbb csak frusztrálni fog, és hagyod az egészet a ‘csába.

TÁMOGATÁS
Párosan szép az élet, de legalábbis azért vannak a jóóó barátok, és e-gye-dül nem megy… Tényleg nem. De jó esetben mindannyiunk életében vannak társak, rendes kollégák és barátok, apa-anya, akik szeretnek bennünket. És ha szeretnek bennünket, akkor fogadják el, hogy nem akarunk magas vérnyomásra gyógyszert szedni, cukorra inzulint lőni, kicsámpult bokával fájdalmasan kacsázva járni. Segítsenek de legalább ne gátoljanak. Fogják vissza a negatív kommentjeiket és a sütistálat. Akkor is, ha ők meg sem próbálják.

TERHELHETŐSÉG
Egy ideális világban csupa olyan felelős tagja lenne a társadalmunknak, akik csak tripla védekezés mellett dugnak, a kockázatok és mellékhatások tekintetében megkérdezik a gyógyszerészüket, mozgásprogram megkezdése előtt pedig komplett kivizsgálást kérnek a háziorvosuktól. Ha valaki netán mégsem ennyire tökéletes, akkor legalább gondolja jól végig, hogy jelen állapotában mit bír a szervezete.
Számtalan dolog van, ami 20 kiló plusz felett nem ajánlatos. Az ízületek ilyen fokú túlterhelésnél mar eleve óriási kockázatnak vannak kitéve, felesleges ezt tovább növelni. Három ízületkímélő mozgásfajta segíthet ebben az első szakaszban: gyaloglás, úszás (vagy vízitorna), szobakerékpár. Fontos a jó cipő, és a gyalogláshoz lehetőleg egyenletes, puhább talajt válasszunk. Ezzel minimalizáljuk az alulról érkező becsapódásokat, melyeket ízületeink kellemetlen sokként élnek meg. Éppen ezért tilos mindenféle ugrabugrálás, és nem, ilyen súlyfelesleggel még a zumbát sem javaslom. Guggolásoknál ügyelni kell arra, hogy a térdet/csípőt csak enyhén hajlítsuk be, kitöréseket ebben a szakaszban egyáltalán nem kellene végezni. Annak az égvilágon semmi értelme, hogy miközben izzadságos melóval pár kilótól talán megszabadulunk, utána viszont térd/boka/csípőfájdalom miatt hetekig megint nem tudunk majd tornázni, és ilyenkor jön be az, hogy miután az ember “lesérül”, a lábadozás hetei alatt feladja, majd sosem jön vissza… aki nem fokozatosan halad, kis lépésekkel, az végül önmagát dobja a sor végére megint.
Jelentős súlyfelesleggel is lehet viszont felsőtestre erősíteni, akar ülő, (ehhez a nagy gumilabdák szuper ideálisak!), akár fekvő testhelyzetben. Bár az izomkondicionálás (ez a típusú) nem éget jelentős zsírt, azok, akik a korábbi semmit váltják fel mell/hát/váll stb erősítéssel, említésre méltó kalóriamennyiséget használnak fel így is, a zéróhoz képest ugye mindenképp.

LÉPD ÁT SAJÁT KORLÁTAID
Tudom, hogy ez ilyen lélekpillangósan vagy coelhósan hangzik, de nagyon is fizikai jelenségről beszélek, mindjárt meg is magyarázom.

Nem lesz könnyű. Ez nem azt jelenti, hogy bele kell halni, de a fejlődés akkor történik, amikor kilépünk a megszokott terhelési zónából és afelett is nyomjuk. Ez azt jelenti, hogy kardiónál pl el KELL jutni arra a szintre, ahol a normál légzéshez képest keményebben kapkodod a levegőt. A szervezet persze ilyenkor azzal reagál, hogy szeretne téged lebeszélni a dologról, hiszen kevés a tevékenységhez az oxigénmennyiség. Neked viszont erre muszáj azt felelni, hogy egy kicsit még bírom. Fél percet. Egy percet. Még ötöt. Tíz perc kellemetlenségbe még soha senki nem halt bele. Ha az életem múlna rajta, tuti bírnám még húsz percig… És így tovább, egyre hosszabban, egyre intenzívebben, egyre kevésbé utálatosan fog menni az egész. De az első 1-2-5-10 perc kellemetlenséget megúszni nem lehet.

Ugyanez a helyzet az izomfejlesztésnél vagy akár a nyújtásnál is. Ma még eggyel több guggolást fogok kibírni, holnap már kettővel. Ma igenis kibírom 20 másodpercig a hátsó combizom nyújtását, holnap talán 25-ig.
Nem az első 10 perc, tíz fekvőtámasz, tíz guggolás fog változást hozni. Az csak út ahhoz az utálatos tizenegyedikhez, ami viszont igen.

Cozumel

 Új táplálkozási zavar van terjedőben az amerikai/kanadai egyetemi városokban, méghozzá igen aggasztó trendről van szó.

Drunkorexia. Ettől az új szótól – amit engedelmetekkel jól vagy rosszul, de a címben olvasható szóval fordítottam – visszhangzik a média. Üssétek be a gugliba, közel félmilla találat, és ezek közül számos megbízható egészségügyi portál és tekintélyes napilap, magazin is ír a problémáról

A lényeget nem nehéz kitalálni: adott egy csapat fiatal, főként egyetemisták és főiskolások, akik először szabadultak ki apu és anyu mindennapos közvetlen felügyelete alól.

Óóóó, és a bulik, a koleszos áldott-átkozott bulik, valami rémlik arról, hogy leginkább nem arisztokratikus teázgatást folytattunk… és jééé, ezek a mai fiatalok pont olyanok, mint mi voltunk. Csak a tapéta mintája változott.

És a szinte kötelező hajsza a “tökéletes” testért. Szinte semmi testzsírszázalék, mert jön a híres spring break – no ezt nem adja vissza a tavaszi szünetként fordítás – és hogy fogsz kinézni 100 modellalkatú főiskolás közt a Miami bícsen, akár egy icipici úszógumival is…

Márpedig a súlymegtartás törvénye szerint a beviteli és a felhasználási oldalon ugyanannyi kalóriának kell szerepelni. Az alkoholban meg különösen sok kalória van, grammonként pontosan hét, így aztán 3-4-5-6 ital fedezi is a napi kalóriaszükségletünket.

Ezt a minimál matekot remekül értik az egyetemisták is, elvégre ők a jövő értelmisége, nem hülyék… Nem hülyék, csak fiatalok, így pont nem érdekli őket az a tény, hogy ezerhatszáz meg ezerhatszáz közt óriási a különbség, ha kalóriaforrásról van szó.

Annyira nem, hogy friss felmérések szerint öt fiatalból egy drunkorexiás, méghozzá bevallottan, felvállaltan, tudatosan. Igen, inkább iszunk, mint eszünk, igen, bulizni akarunk, ezzel párhuzamosan vékonyak is akarunk maradni, ja, és nincs pénzünk kajára IS meg piára IS. Igenis, hajtson a korcsma gőze!

Mindeközben különféle egészségügyi intézmények, kormányzati fórumok elképedve nézik a trendet és a valószínűleg hozzá kapcsolható hozadékot.

Egyre több a mentálhigiéniás probléma: depresszió, inszomnia, pánikbetegség, szociális fóbiák… a nemi erőszak nagyobb kockázata… és időnként a fatális tévedés. Csak eggyel több ital üres gyomorra, csak még egy kis megerősítő üzenet az agy felé, hogy állj le, ne is törődj ezzel az egész irányítás-balhéval, pihenj egy kicsit…

A piarexia áldozatai szinte kizárólag fiatal nők.

Cozumel

Kicsiny, összkomfortos odújában, távol a világtól lakik Mr. Baggins, a babók népének tiszteletre méltó tagja... és néhány szerencsés embertársunk. Egyik kedvenc blogomon találtam egy képösszeállitást a világ több országában fellelhetű hobbit házakról. Ízelítőnek egy kép:

A többit itt találjátok: 

http://io9.com/real-life-houses-that-look-like-they-belong-in-the-shir-475830122

Cozumel

Tavaly nyáron írtam egy posztot arról, mekkora felháborodást váltott ki Kanadában (és korábban a briteknél is) az az orvosi felvetés, miszerint bizonyos mennyiségű túlsúly felett vissza lehetne utasítani a meddőségi kezelést a női pácienseknél.

Amerikában persze régóta nem rugóznak ezen a kérdésen a nőgyógyászok, a kezeléseket mindenki önmaga finanszírozza (szerencsésebb esetben a biztosítója), innentől kezdve pedig az orvosok szakmai-lelkiismereti döntésén múlik, hogy a kezelést javasolják, ellenzik, illetve egyenesen elutasítják.

„Az embereknek fogalmuk sincs, micsoda kockázatot vállalunk ezekkel a páciensekkel. Sokkal valószínűbb, hogy valami komoly gond lép majd fel, így persze az is, hogy beperelnek bennünket. Minden sokkal problémásabb egy elhízott nő esetében, az összes nőgyógyászati műtét és természetesen a terhesség is” – állítja dr. Albert Triana, egy floridai nőgyógyász.

Azt hiszem, mindenki tudja, hogy milyen kockázatokra utalnak ezek az orvosok, a fenti linkben szó van ezekről, ha valaki mégsem lenne teljesen képben. Valószínűleg a legtöbben egyetértenénk abban, hogy érthető, elfogadható, sőt kívánatos, hogy egy orvos megtagadjon bármilyen kezelést, mely akár a páciens halálával is végződhet. (És persze ahol a pénz beszél, ott ennek az ellenkezője is simán előfordulhat, kit érdekel holmi erkölcsi, szakmai felelősség.)

No de egy rutin háziorvosi vizsgálat messze nem ilyen… vagy esetleg mégis? Én laikusként nem látom, hol a probléma, miért jutott dr. Helen M. Carter arra a döntésre, hogy a 200 fontnál (90.7 kg) súlyosabb női pácienseket (férfiak 250 font/113 kg) nem vállalja. A bostoni háziorvos döntése kiverte a biztosítékot Ida Davidsonnál, akit egyszerűen elutasított a rendelői asszisztens, miután rákérdezett a testsúlyára.

„Nem gondolják, hogy pszichés és érzelmi sokként hat az emberre, hogy amikor orvost keres – valakit, akivel bizalmas viszonyt készül kialakítani – elutasítják, csupán mert nem elég vékony? Mi van, ha ezek után az ember annyira elszégyelli magát, hogy inkább nem is keres máshol sem segítséget?” – veti fel a kérdést Ida.

Dr. Carter tömören annyit válaszolt az ügyben őt kérdező riportereknek, hogy rendelője körzetében sok más, az övénél sokkal megfelelőbb rendelő is működik, ahol kifejezetten túlsúlyos páciensekkel foglalkoznak nagy szakértelemmel.

Dr. Carter lépése talán szokatlan még Amerikában is, de semmiképp nem törvénytelen. Az orvosoknak mindenkor joguk van meghatározni, milyen pácienseket hajlandók kezelni (természetesen nem sürgősségi esetről beszélünk). Magánrendelőjének iránymutatóit is megválaszthatja minden orvos saját belátása szerint.

Ez egyébként igaz más szakorvosokra is, akik más kritériumok alapján dönthetnek egy páciens elutasítása mellett. Februárban például azokról a gyermekgyógyászokról röppent fel hír, akik besokalltak a 'nem oltatok, mert autista lesz a gyerek'  szülőktől, és egyszerűen nem hajlandók oltatlan gyerekeket felvenni a praxisukba. Ez a trend például oly mértékben nő, hogy 2001 és 2012 közt 6 százalékról harmincra nőtt azon orvosok száma, akik ezen okból vettek búcsút korábbi pácienseiktől. A tendenciát nyilván befolyásolta a 2009/10-es kanyaró- és szamárköhögés-járvány kitörése. Ezek után számos gyermekgyógyász döntött úgy, hogy nem hajlandó a még oltatlan, védtelen csecsemőket, akik talán a kanyarós gyermekkel együtt várakoznak nála, súlyos kockázatnak kitenni.

A fenti esetek bármelyikét tekintve azt kell mondjam, hogy kevés szakértelemmel is megértem az orvosokat. Ugyanakkor nem hagy nyugodni a kérdés, ami ilyenkor mindig jogos: vajon mi lesz a következő lépés, kik lesznek a következő áldozatok, és mikor jönnek a kékszeműek?

Cozumel